Ismerd meg...

(Ez az írás Varsányi István hagyatékában maradt fenn. Írógéppel készült, keletkezési ideje és célja ismeretlen. Talán egy kitüntetés alkalmával olvasta fel. Ha igen, akkor a nyolcvanas évek legelején, nem sokkal a halála előtt íródhatott.)

„Gnóti szeautón” — „Nosce te ipsum”.1 Valóban, erre van legnagyobb szüksége az esendő embernek. Ha ismerjük magunkat, akkor már tudatosan tudjuk irányítani önnevelésünket.

Nyilatkoznom kell önmagamról... Minden ember nyitott könyv, csak olvasnunk kell tudnunk őt. Hálásabb téma az életrajzírás, mint az önéletrajz-írás. Az ember általában nem mond ilyeneket magáról, hogy „öntelt, hazug, képmutató stb.”.

Felkérésük megtisztelő. Írásomban tárgyilagos leszek. Nemcsak tényeket, adatokat kívánok felsorolni, hisz önök már „elolvastak” engem, és meg vagyok győződve afelől, hogy jól olvastak el. Itt csupán összehasonlításról, egyeztetésről, hézagok kitöltéséről van szó. Már itt, jóelőre kérem Önöket, hogy a hiányosnak vélt részekkel kapcsolatban kérdezzenek majd meg, hisz nem tudhatom, hogy melyik mozzanatot tartják Önök fontosnak s esetleg bőven írok olyasmiről, amit Önök szívesen akár el sem olvastak volna. Szeretném, ha a rólam alkotott kép valóban hű lenne s éppen ezért őszintén, tárgyilagosan akarok nyilatkozni.

Mielőtt azonban érdemben elkezdeném, hogy: „születtem... stb.”, meg kell mondanom, hogy az önéletrajz-írás gondolata sohasem volt előttem rokonszenves. Az önvallomást mindig a kötelező gyónással hoztam párhuzamba, ami felzaklatott. Az egyik ember kinyitja a másik előtt a lelkét, de a másiknak talán a nevét sem tudjuk. Lehet, hogy feloldoz, lehet, hogy elmarasztal.

Sajnálom, hogy captatio benevolentiae2 helyett ágaskodó önérzetemre hallgattam, s ezzel lehet, hogy sokat rontottam, de a fent ígért tárgyilagossághoz ez is hozzátartozik. A sebész a testünkben vájkál, a gyóntató atya a lelkünkben. Ha avatatlan a kéz — mindkettőre vonatkozik — végzi a műtétet...

Ad rem: 1913. augusztus 20-án születtem, Esztergomban. Édesapám bérkocsis volt. Családunkban a hatodik gyermek voltam. Esztergomban Szenttamáson laktunk (Könyök utca 12). Ez volt a város szegénynegyede. Elemista voltam, amikor Édesapám újra az esztergomi káptalani uradalomban folytathatta munkáját. Korábban ugyanis a párkánynánai uradalomban cselédeskedett s talán 1922-től újra cseléd lett. Bérkocsiskodása után az esztergomi hercegprímási téglagyárban dolgozott néhány évet mint agyagfejtő. Én hordtam neki a meleg lángost a hátamra kötött kisbatyuban. Itt találkoztam életemben először oroszokkal, foglyokkal, akik szintén a téglagyárban dolgoztak.

Életem első emlékei: fütyültem és táncoltam a foglyoknak hatosért. Nem tudhattam, hogy mi az, hogy tanácsköztársaság, de arra emlékszem, hogy csukaszürke katonaköpenyből Édesanyám varrta kiskabátom gomblyukában vörös anyaggal bevont fagomb volt és így mentem szüleimmel az esztergomi Széchenyi térre, ahol ünnepség volt. A fehér terrorra is emlékszem. Párkány felől lőtték a várost. Mi a hegyről lementünk az uradalmi tehénistállóba. Aztán láttam a szentgyörgymezői (Esztergom egyik negyede) eperfákon akasztott embereket. Ugyanez a kép eszembe jutott 1945. április elején is, amikor az esztergomi Központi kávéház előtt villanyoszlopon egy egyenruhás fiatal katonát láttam felakasztva, mellén ezzel a táblával: „így jár minden katonaszökevény”.

Akkor nem tudtam, hogy szegények vagyunk, mert a környékünkön nem voltak olyanok, akikkel összehasonlíthattam volna magunkat. Elemiben úgy látszik eléggé jól tanultam, mert Kerényi Izsó fűszeres, ahol Édesanyám mosott, maga ajánlotta fel, hogy a gimnáziumi tandíjat — 80 pengőt — kifizeti, és ha megnövök, majd meghálálom. Ötödik elemi után kerültem gimnáziumba.

(Gyermekeimet elvittem két évvel ezelőtt abba a kis házba, ahol laktunk, és elmondtam nekik, hogy a szobánk akkor még földes volt, a falról csurgott a víz, és örültem, amikor már a falvédő deszka fölött elértem a vizes részt, és ha a szobába beszűrődő napsugárban úszó, kavargó milliárd porszemet kergethettem. Nem tudtam, mi az, nem tudtam, hogy talán éppen emiatt voltam kétszer halálosan beteg, és talán emiatt halt meg két testvérem. Ne higgyék azonban, hogy gyerekfejjel egy pillanatig is arra gondoltam, hogy milyen sivár, sanyarú az életem. Nem. Emlékszem, vidám voltam és boldog voltam, amikor eltűnt a petróleumlámpa, boldog voltam, amikor felvezették a hegyre a vizet és nem kellett a „Malából” kannákban cipelni fel a hegyre. És most is nagyon boldog vagyok, mert esztergomi látogatásunk után gyerekeim szótárából csak erre a megjegyzésre futotta: „Romantikus lehetett itt élni, Apukám.”

Ha író lennék, még hosszasan elidőzhetnék gyerekkoromnál, de ez életrajz, és sajnos a megható szülői szeretetre, a szülői hősiességre most nincs idő és hely. Még azt sem mondhatom el, hogy — ezt már később láttam — milyen szegények voltunk, de Édesanyám hogy szerette volna, ha egy pengő három pengő munkáját tudná elvégezni. Csak még azt hadd mondjam el, hogy én büszke vagyok származásomra, nem hullottam el, testileg s lelkileg megedzve kerültem ki. Most látom, hogy milyen sokat, milyen végtelenül sokat köszönhetek a sorsnak, hogy milyen sokat tanultam, no... nem könyvből. Könyvből is tanultam és már másodikos gimnazista koromtól kezdve latinra tanítottam gyengébb osztálytársaimat. A nyári szünidőkben pedig kőművesek mellett dolgoztam (téglapucolás volt az első, aztán vízhordás, aztán tégla- és cseréphordás, malterkeverés és hordás, cementeszsák-hordás, de rám bíztak később már finomabb munkát is, pl. fugáztam. Lehet, hogy nem tudják, hogy mi az, nos: a vakolatlan külső fal téglasorait összekötő nedves habarcson végigmentem a fugavassal, a közöket bemélyítve kisimítottam.) Aztán cserkész is voltam, sőt őrsvezető, majd víziraj-vezető helyettes. Voltam táborozni is. Azt még nem mondtam, hogy bencés diák voltam. Papok tanítottak. Elég korán különválasztottam a papot meg a tanárt. A papra dühös voltam, mert gyónócédulával kellett igazolni, hogy gyóntam s ilyenkor nagyon megalázottnak éreztem magam (akkor persze még nem tudtam a szót, csak körülbelül azt éreztem) és mindig az jutott az eszembe, hogy mondatról-mondatra jobban és jobban levetkőzöm, darabonkint dobom le a ruhámat és a végén ott álltam meztelenül. Átkoztam ezeket a pillanatokat. Édesanyám el-eljárt templomba, édesapám soha. Édesapám, ha ráért, inkább velem vagy nekem farigcsált. Édesapám szidta a papokat (érthető, papok voltak a kenyéradó gazdái), még temetésre sem járt. Nem volt forradalmár lelkületű, szegény azt sem tudta talán, hogy mi az, de zúgolódni és szentségelni nagyon tudott, az igazságtalanságot gyűlölte, én is. Mint mondtam, foglalkoztam önneveléssel. A papokat letárgyaltam, csak még a vallást szeretném egy-két szóval elintézni, helyesebben az én vallásosságomat. Érettségi után abbamaradt a templombajárás. Aztán megnősültem. A feleségem kedvéért néha elmentem templomba, aztán kitaláltam, hogy a „legszebb imádság a munka” és vagy 10 éve csak mint turista megyek templomba, ha idegen városban járok. A gyermekeimet nem taníttattam fakultative, magam sem törtem magamat és jószerivel talán keresztet sem tudnak vetni rendesen. (Itt nem várok senkitől semmi ilyesféle megjegyzést, hogy: no, ez derék... Nem került semmi erőfeszítésembe, úgy látszik, a vallás béklyói nem voltak béklyók, csak valami vékony iskolai bevonat.)

De hadd térjek vissza a tanáraimra. Jól tanítottak, legalább is az akkori követelmények mértékével mérve. Nem gondolok itt világnézetre, bár voltak tanáraim, akik nem tagadták meg fajtájukat (hisz a papi tanárok jórésze — most már tudom — ugyanolyan proletár volt mint én) és ha élnének, nyugodtan ma is taníthatnának. A görög tanárom például, aki azzal kezdte a tanítást ötödikben, hogy elmagyarázta az összes -lógiákat, a -gráfiákat, a kolodontot stb. A kleptomániát így magyarázta: (Serédi Dénes, görög tanár, akkor 66 éves volt) ha egy szegény ember lop egy veknit és hazaviszi éhező családjának, megfogják, rásütik, hogy tolvaj, azt mondják rá, hogy lázongó kommunista; de ha a grófnő Pesten a Váci utcában egy ékszerboltban ellop egy tízezerpengős karperecet, akkor azt mondják rá, hogy kleptomániás, és őt nem börtönbe, hanem szanatóriumba viszik gyógyulni. Voltak olyan tanáraim, akik haragudtak a cserkészetre, sajnos a görög tanárom csak közömbös volt irántuk, kár. Kivételeztek-e? Azt hiszem, az úri gyerekeknek könnyebb volt a sorsuk, de így mi kényszerűségből is többet tudtunk és mi instruáltuk őket. Hozzánk nem jártak vacsorákra, meg kártyára. Aztán volt egy tanárom, akinél nem voltam képes hármasnál jobb jegyet kapni, ő kimondottan nyomott. Sajnos nem azért, mert cserkész voltam... A származásom miatt. Sajnos nem gyűlöltem őt, csak rettenetesen dühös voltam rá. És igazságtalansága fájt. És ma már nem is haragszom rá, csak sajnálom, hogy ilyen korlátolt volt tanár létére. Szerencsére azonban nyolcadikban megbetegedett és így lett érettségin magyarból jelesem. Lehet, hogy azért bocsátottam meg neki magamban, mert az ő hármasát jelesre tudtam váltani.

Mindezt azért írom le, hogy jellemem alakulását tisztábban lássák, hogy tudják, hogy nem vagyok forrongó lélek; egy kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy alkalmazkodó vagyok és egy nagyobb adag rossz indulattal megalkuvónak nevezhetném magam. Ez nem vagyok, hacsak nem veszekedés elkerüléséről van szó. Képes vagyok bocsánatot kérni mások hibájáért. Ilyenkor viszont ironikus vagyok. Célkitűzéseimben sohasem voltam fellegűző. Ma sincsenek álmaim, vágyaim, hacsak nem a munka frontján. Anyagi vonatkozásban megelégedett vagyok és az is voltam mindig.

Gyermekkorom óta ez a mottóm: „Nem volt cipőm és elégedetlenkedtem, míg találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába.” Ha végig megyek az utcán és látom a szép árukat, a gyönyörű kirakatokat, nem azzal megyek haza, hogy „jaj, de sok minden kellene”, hanem ezzel: „jaj, de sok minden van, ami nélkül megvagyok.” Nekem ennivalóból az kell, annyi kell és úgy kell, ami van, amennyi van és ahogyan van. Mindig éppen azt akartam megvenni, amire volt pénzem. Ha nem volt pénzem, semmire sem volt szükségem. Ha a magunkcsinálta boldogságról van szó, hadd mondjam el milyen volt a legszebb karácsonyom. Édesanyám 1935-ben meghalt. Édesapám azt hiszem 1933-ban kapott egy kommenciónyi3 végkielégítést 40 évi szolgálat után (és itt jött a rendkívül ízes kimerítő káromkodás és a papok pokolra küldése, valahol egy van). Elég az hozzá, hogy szétesett az otthon. És lukas cipőben, kiskabátban, sapka nélkül sétáltam át a karácsonyestet a Duna-parton. Csodálatos volt. És sajnos, ismét nem lázongtam, sőt boldog voltam. Ezt egy kívülálló nem boldogságnak, hanem ostobaságnak nevezné (ha finom az illető).

Nemcsak önneveléssel, de gyakorlati életfilozófiával is foglalkoztam (azt hiszem most is csinálom), nem kell arra gondolni, hogy micsoda kusza lélek lehet ez az ember, nekem jó és semmi bonyodalmam nincs önmagammal. Amit nem vesz be a lelkem, megmondom, nem marcangolom magamat. Mikor Turgenyev Bazorovját megismertem és eszményképemül, helyesebben példaképemül választottam (talán húszéves lehettem) arra is gondoltam, hogy akkor leszek nagyember, ha rólam rosszat mondanak és én azzal nem törődök. Aztán rájöttem, hogy ha igaztalanul vádolnak, nem szabad annyiban hagyni; meg arra is rájöttem, hogy nem mindenki engedheti meg magának, hogy ne törődjék mások rossz véleményével.

Még egyszer Bazarov alakja. Nekem is csak a nálam okosabb imponált. Könnyű volt onnan kiindulni, hogy a származást nem veszem figyelembe, mert a régi világban az enyémmel nem mentem volna messzire. De aki többet tudott nálam, az tetszett, attól tanulni akartam (ha érdekelt, amit tudott). Meg aztán így osztályoztam az embereket is: lenézés, lekezelés ostobaság, hisz 10-20-30 év múlva lehet, hogy éppen egymás mellett fogunk békében pihenni, meg aztán minden ember valamiben különb nálam, még a sarki perecárus is. És ez a valami már tiszteletet parancsol. De hadd menjek vissza a magunkcsinálta boldogsághoz. Ismerős a súlyos beteg keleti király gondja. Csak akkor gyógyulhat meg, ha magára ölti egy boldog ember ingét. Hónapokig kerestek a király katonái boldog embert, hogy megvennék tőle az ingét és elvinnék királyuknak. Végre találtak egy vidáman fütyörésző foltozóvargát, aki azt állította, hogy azért fütyül, mert boldog. Nosza, add az ingedet, a király gazdagon meg jutalmaz... „Boldognak boldog vagyok, de ingem az nincs”, volt a válasz. Nos, ezt magam is véletlenül kipróbáltam, 1937-ben Białystokban voltam, ott laktam. Jött egy szegény ember, akinek éppen ingre volt szüksége, félreérthetetlenül inget kért. Akkor nekem is csak egy ingem volt. Tört lengyelséggel megkérdeztem, hogy akarja-e az ingem, ő akarta. Nos, levetettem és odaadtam neki. El is ment vele. Én két napig tréning-blúzban voltam, de megérte. (Most már húszegynéhány év távlatából meg kell mondanom, hogy az ember lehet, hogy nem is inget kért, lehet, hogy nem is akarta egyetlen ingemet, lehet, hogy nem értettük egymást, de az ing elment.)

Na még utoljára Bazarov: Édesapám, miután elvesztette cselédi állását a káptalannál, favágásból élt. Volt egy Kerekes nevű ember és vele járt házakhoz fát vágni. Aztán, hogy szaporábban menjen a munka, közvetlenül érettségi után én is beálltam közéjük. Hol húztam a fűrészt, hol hasogattam. Félölnél alább nem is vállaltunk, három vagy négy metszésre. (Tudok fűrészt reszelni és hajtogatni is — ez azt jelenti, hogy élesíteni). Egyszer éppenséggel Kerényi Izsó fáját hasogattuk. Kicsi volt a kamrája és az utcán vágtuk a bolt előtt (a Vörösmarty utcában az Einczinger pék és az Eisler üzlet között volt a boltja Kerényinek — Esztergomban). Nagy dolog volt ez kisvárosban. Még a polgármester is megállt, hogy megdicsérjen, hogy milyen nagyszerű fiú vagyok, segítek Édesapámnak. (De lehet, hogy inkább annak örült, hogy nem kértem tőle 30 pengős írnoki állást a városházán.) Voltak aztán ilyen hangok is: „a tekintetes úr” fát vág az utcán (akkor az érettségizettek „tekintetesek” voltak — rang a javából), de én ezzel nem törődtem, mert én akkor Bazarov voltam, sőt én vetettem meg a bámészkodókat, ha nem az én fajtám volt.

Itt még hadd mondjam el, hogy gimnazista koromban gyönyörű (ezt mások mondták) lombfűrészmunkákat csináltam, meg is vették egy szálig. Nem kínáltam, érte jöttek, rendeltek.

Most szeretnék visszakanyarodni az anyagi vonatkozású megelégedettségemhez. Ez nem azt jelenti, hogy belenyugodtam és nem törekszem. Nem, korántsem. Ha dolgozom, s ez elég gyakran van, sőt azt hiszem, hogy én csak dolgozom, de aztán megint az jut eszembe, hogy én talán nem is dolgozom, mert amit csinálok, azt szeretem, nélküle nem tudnék meglenni és még pénzt is adnak érte. Egyáltalán mikor játék a munka? Megkísérlem röviden elmagyarázni: Bál van. Józsi is ott van, Feri is ott van. Józsi furulyás, egész éjjel fujja, majd kiesik a tüdeje. Igaz, szép pénzt kap érte, 200 forintot egy éjszakára.

Ferinek is majd kiesik a tüdeje, ő táncol, mulat és mindössze kétszáz forintot költ. Reggel mindketten holtfáradtan hazamennek. Józsi azt mondja: „a fene egye meg, egész éjjel melózik az ember, majd kiesik a tüdeje és a végén kap rongyos kétszáz forintot.” Feri ezt mondja: „A fene egye meg, de jól mulattam és az egész belekerült rongyos kétszáz forintomba. De jó volt, megérte!”

Tanulság: mindketten egyformán fáradtak, az egyik pénzt kapott, a másik pénzt adott. Aki kapott, az dolgozott, aki költött, az mulatott.

Nos, én a harmadik fajta vagyok. Én ezt mondanám: De jó volt egész éjjel furulyázni, és képzeld, még pénzt is adtak érte.

No, de félre a tréfával. Ott hagytam abba, hogy ha dolgozom, már előre látom a munkabérért megvásárolt könyvet, sőt hűtőszekrényt. De valahogy mégsem azért dolgozom, hogy legyen hűtőszekrényem, mert ha kell, úgy is meglesz (már megvan), én azt hiszem a munkáért dolgozom. Ha lefordítok valamit, még ha egy cikkecskéről van is szó, a végén elolvasom, csak úgy a magam gyönyörűségére. S ez óriási öröm. Vagy ha órám van, annak örülök, hogy a tanítványom bölcsebben ment el, mint jött, mert ugyan ki tartja sokra azt az embert, aki nem bölcsebb ma, mint tegnap volt? Kell annál nagyobb boldogság, mikor a szeptemberi néma júniusban beszélni tud és ezt a tudást én adtam neki? Gyerekkoromban kitaláltam, hogy én még akkor is tanítani fogok, ha nagyon öreg leszek és nekem kell fizetnem a tanítványoknak, hogy jöjjenek hozzám tanulni. Igen, szerencse, hogy azt csinálom, amit szeretek. Egyszerű a titka, M. Fuller is mondta: „A boldogság titka nem abban áll, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, hanem szeressük azt, amit tennünk kell.” Valóban, én még sohasem mondtam, hogy „nehéz az élet”, és azt hiszem már nem is fogom mondani. Sohasem panaszkodtam, legfeljebb káromkodtam, de ez nem lamentálás. Miért is panaszkodjam arra, amit magam irányítok, avagy a boldogságunkat nem mi magunk irányítjuk? De bizony. Csak fel kell emelni a lábat a porból. Ha kinézünk az ablakon, ne a sarat, hanem a csillagokat lássuk. Tőlünk függ.

Egyáltalán sohasem tudom, mennyi pénzem van (nem a sokaság miatt). Azt veszem észre csak, ha már nincs, s ilyenkor kérek otthon cigarettára és villamosra, mert akkor másra éppen nem kell. Édesapám is adott egy tanácsot, míg élt. Azt mondta, hogy kerüljem a három „K”-t (kártya, kulacs, Katyi). Nem kártyázom, nem is tudok; nem iszom, évi két literben már a sör is benne van, ami viszont a Katyit illeti, hát… nem fogadtam szót. De nem teszem hozzá, hogy sajnos. Nem. Igen, szeretem az embereket, nemes, tiszta értelemben, nemtől, függetlenül, ez a magamcsinálta vallásom egyik sarkalatos pontja, mert minden ember olyan, amilyenné te teszed őt.

Most veszem észre, hogy reggel félöt van és nekem 3/4 7-kor órám van, jön Krysia magyar órára, nagyon elbeszéltem az időt és még csak kb. 1932-ben járok és még vissza kell térnem 1929-re is. A továbbiakban igyekszem csak a tényekre szorítkozni, mellőzöm a szubjektív reflexiókat.

Ígéretemhez híven írásom további részében lehetőleg mellőzöm a szubjektivitást és csak az egyes mozzanatok leírására szorítkozom. Mielőtt azonban rátérnék a dátumszerű felsorolásra, hadd mondjak egy-két szót a gyerekneveléssel kapcsolatban s itt elsősorban leányomra gondolok, aki most lesz negyedikes gimnazista. Az elismerésekre általában büszkék az emberek, én is büszke vagyok, s ha az elismerés a gyermekétől származik, akkor az különösen értékes. Jó néhány évvel ezelőtt elmagyaráztam leányomnak, hogy mi az a huliganizmus, mi az, hogy galeri. Talán egy óra hosszat beszélgettünk s a beszélgetés végén a leányom felállított s így szólt: „Apukám, olyan jó volt veled beszélgetni.”

Nem tartozom a naiv szülők körébe, akik azt állítják, hogy „ó, az én gyermekem mindent elmond nekem”. A bizalommal kapcsolatban azonban hadd mondjam el, hogy leányommal néha együtt fogalmazunk fiatalemberek számára küldendő szerelmes leveleket, s előfordult már az is, hogy leányom könnyezve hajtotta fejét vállamra ezzel: „Apukám, én olyan szerelmes vagyok.” Ezzel a néhány sorral azt akartam illusztrálni, hogy élvezem gyermekem bizalmát.

1929-re azért akartam visszatérni, mert dr. Mattyasovszky Kasszián, a gimnázium igazgatója és a cserkészcsapat főparancsnoka ekkor vitt ki többedmagammal a birkenheadi jamboreera. Kászon bácsi, egymásközt így hívtuk őt, nagyobb örökséghez jutott, de mint szerzetes nem tarthatta meg magának „szegénységi fogadalma miatt” a földi javakat át kellett volna adnia a rendnek, ő azonban a csapat javára írta és csónakházat építtetett, táboroztatott, sőt felruházott bennünket szegénysorsúakat. Angliában meghökkenve vettem észre, hogy gyorsan kezdem értegetni és hazatérésünk után magánszorgalomból elkezdtem tovább tanulni a nyelvet. Ha éppen úgy alakult, napi 16 órát is képes voltam a könyv mellett ülni. Szegény Édesanyámnak olvastam fel, vagy beszéltem neki és örültem, mikor azt mondta: „jól van fiam!”

Érettségi után nemcsak fát vágtam, hanem dolgoztam a dorogi brikettgyárban és az ugyancsak dorogi Hungária kőtörőben, ill. mészüzemben is. Volt munkás hetijegyem, Pestre jöttem, instruálásokat vállaltam, beiratkoztam az egyetemre. Sportoltam. Azt hiszem mindenféle sportot űztem, de nem versenyszerűen. Nem tűntem ki semmiben, talán nem is akartam, bár hatodikos gimnazista koromban én lettem a vidéki diákmezőnyben a slalom-bajnok. Esztergomi éveim alatt sokat teniszeztem is. Gyakran játszottam Babits Mihály feleségével, Török Sophieval. (Ezt nem snobizmusból mondom, csak azért meséltem el, hogy mindig igyekeztem közeljutni az írott betű képviselőihez. Különben köztudomású, hogy Babitsék Esztergomban laktak. Instruálásaim során nemcsak latint tanítottam, hanem angolt is mertem vállalni.

1924-ben gyalog elindultam mint „vándordiák” Bécsbe egy barátommal. Magyaros motívumú levelezőlapokat árultunk, ebből éltünk és a Gumpendorfer strassei legényegyletben laktunk, étkeztünk olcsón.

1935-ben vonultam be az esztergomtábori kerékpárosokhoz és ott szolgáltam le az „önkéntes” évemet. Mint tisztiiskolát végzett hadapród őrmester szereltem le. Még katonaévem előtt megismerkedtem Zdzisław Krzywkowskival, egy debreceni nyári egyetem alkalmából Magyarországon tartózkodó lengyel diákkal. Vele angolul leveleztem. Megismerkedtem két angol leánnyal is. Catherine Kaufmann és Margaret Harland nevű leányokkal. Margarettel levelezésben maradtam. Margaret meghívott az 1937-és koronázási ünnepségekre, de hogyan-hogyan nem, Lengyelország felé vettem az utamat és ott is maradtam egy darabig. A varsói egyetemen Tretiak professzor egyetemi gyakorló szemináriumaiban segítettem, magam is beiratkoztam a varsói egyetemre. Lengyelországi tartózkodásom alatt meglátogatott Margaret és meghívott magához. Ekkor már érzelmekben elszegődtem Irena Kamińska nevű lengyel kézimunka- és rajztanárnőhöz, aki jelenleg a feleségem és két gyermekem anyja. Margaret meghívására elutaztam Brightonba 1938-ban és beiratkoztam a brightoni Technical Collegeba. Itt csupa külföldi volt, kevés angol s ír tanárnőm nagyon meg volt velem elégedve. A pénzt úgy szereztem, hogy társaimat vívni tanítottam (gimnáziumi éveim alatt hét évig vívtam) és volt vagy három-négy magyar órám hetente s ezenkívül Irena utalgatott át pénzt javamra. Angliából visszahúzott a szívem Lengyelországba, ahol 1939. szept. 1-én ért a háború kitörése. Hogy milyen volt az, azt mi magyarok is tudjuk, de akkor még nem tudtuk és nem is hittük, hogy akkora kegyetlenségek is lehetnek. Most egy ugrás és kitérek arra, hogy 1940-ben jöttem haza feleségestől (1939. okt. 29-én esküdtünk a félig szétlőtt Zerznoban (Varsó mellett) és utam szűkebb pátriámba, Esztergomba vitt. Ott előadásokat tartottam a középiskolákban a német kegyetlenkedésekről, mígnem a rendőrség leállított, mondván, hogy úgy sem lehet igaz, amit mesélek és még meggyűlhet a bajom.

A varsói német megszállás idején arra vállalkoztam, hogy zsidókat vezetek át Makina–Zaręby Kościelne-Białystok vonalán. De ez csak egyszer sikerült és csak három fiatalembert vittem át életveszedelmek között. Csoda számba ment, hogy élve visszakerültem Varsóba, de többször nem mertem megkockáztatni az utat, különben akkor már egy síró, aggódó feleséggel is rendelkeztem.

1940. márciusában kerültem a Magyar Leszámítoló és Pénzváltóbankhoz, mint levelező. Aztán, a bankok egyesítése folytán a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankhoz, majd a Devizaigazgatósághoz, persze ez már a háború után volt. Itt 1954-ben mondtam fel és vettem végleg búcsút a banklevelezői pályától. Tehát vissza 1940-hez. A háborús évek alatt azt hiszem mindössze kétszer hívtak be katonának, akkor az 5-ös alsódabasi kieghez tartoztam. Aleksander Król lengyel ezredes, aki a HM-ben teljesített szolgálatot és aki a magyarországi lengyel katonai menekültek parancsnoka volt, feleségem kérésére elintézte, hogy ne induljak a Muszosokkal (már a Károly-laktanyában menetkészen álltam egy zsidó szakasszal) hanem új beosztást kaptam és lengyel táborokban teljesítettem szolgálatot mint tolmács. És itt eszembe jutott Kerényi Izsó. Az az egy nap, amit a zsidó szakasszal töltöttem — és most bocsánatot kérek, nem hivalkodás, amit mondok — a jóság napja volt és szinte sajnáltam, hogy nem mehettem a muszosokkal. Kerényi Izsó azonban tovább élt bennem, és most újra kínosan érzem magam, de megemlítem, hogy — egyenruhában élelmiszerekkel és orvosságokkal megrakott hátizsákkal látogattam el sárgacsillagos házakba. Tolmácsi beosztásom idején igyekeztem az emberségesség elvén állni és ez azt hiszem teljes mértékben sikerült is. 1945. februárban az összes internáló táborok Fertőszentmiklóson gyülekeztek, innen kellett volna továbbmennem velük nyugatra. Én azonban kiállítottam magamnak egy menetlevelet Esztergomba (amely akkor már szovjet gyűrűben volt) és gyalog, kocsin nekivágtam az útnak visszafelé. A nyugatra vonulók százait láttam az úton és visszafelé csak én egyedül bandukoltam. Távol álljon tőlem, hogy itt valami hangzatos hazafias nemtudommit mondjak, nem, én azért mentem vissza Esztergomba mert ott volt a feleségem és két kisgyermekem, velük akartam lenni felszabaduláskor. Ez sikerült is, mert marc. 20-án este érkeztem és 21-én reggel bevonultak a szovjet katonák. Következett a harmonikázás. Hol német, hol szovjet kézen volt a város. A németek alatt bújtam, a szovjetek alatt Masalov őrnagynak segítettem a városparancsnokságon, mint orosz kezdő, de lengyelül jól tudó tolmács. Később, a végleges felszabadulás után, mikor Bjeluszov ezredes lett a városparancsnok, hozzá is ellátogattam és szolgálataimat felajánlottam. Nem nagyon tudott használni, mert oroszul nem nagyon tudtam. Volt azonban neki két gyermeke, akiket aztán ellátásért angolra tanítottam. 1945. decemberben jöttem fel Pestre újra és jelentkeztem a Leszámítoló és Pénzváltóbankban munkára, visszavettek, aztán jött a bankok államosítása, erről már szóltam. Meg kell még emlitenem, hogy Esztergomban a Szoc. Dem. párt tagja lettem. Pesten is az maradtam, majd az egyesülés előtt az MKP tagja lettem, ahonnan kiszűrtek. Ha jól emlékszem passzív magatartásom miatt, mintha azt mondtam volna, hogy nem vagyok hajlandó tanulni, mert a családomnak és a munkának akarok élni. Meg aztán az is zavart, hogy volt malomtulajdonos, aranygyűrűkkel nehezített kézből gesztikulálva magyarázta, hogy milyen a jó proletár, és valahogy fonák volt és sértett, meg az is bosszantott, hogy Rubin elvtárs, aki szemináriumot (ún. minőségi szemináriumot végeztem) tartott és első adandó alkalommal kinnmaradt Svájcban, azt hiszem még ma sem jött vissza. Ezt elitéltem, hiszen ekkor láttam felderülni az én napomat és reméltem, hogy végre mi is szóhoz jutunk. Belefeküdtem a munkába: tanítottam: magyart, lengyelt, angolt; fordítottam, szótárt szerkesztettem, írtam, egyáltalán boldog voltam, hogy már nem kell fát vágnom és azt csinálhatom, amit szeretek és amihez egy kicsit értek is. Itt nem volna ízléses frázisokat mondani, így hát csak ennyit mondok, mint akkor magamban: köszönöm.

Meg kell még emlékeznem 1956-ról. Na, nem magam miatt, de azt hiszem, önöket érdekelheti a véleményem. Engem nem hozott lázba semmi, sőt még a készülő szótárom szókincsét sem dúltam fel és nem vettem fel az újkeletű szavakat.

Megjelent néhány munkám, nagyszerű terveim, talán országos értékű terveim vannak a tanítás módszerét illetően.

Sajnálom, hogy a második részt egy kissé elkapkodtam, de az „alkotásoknál” a határidő károsan befolyásol.

Hadd mondjam még el, hogy én sohasem kerestem társaságot, baráti kört, azt én csináltam magamnak. Munkát általában nem keresek, a munka keres engem.

Elbűvöl a szavak varázsa, nem is tudok jóformán olvasni, mert egy-egy szó szemantikáján töröm a fejem. Szeretem a betű játékokat, kedvenc íróm Kosztolányi.

Szerkesztői jegyzetek:

1. Gnóti szeautón (gör., lat. Nosce te ipsum) a. m. ismerd meg magadat, a delfili templom fölirata, a hét bölcsek egyikének, majd Thalesnek, majd Solonnak tulajdonítják. Forrás: Pallas Nagylexikon

2. captatio benevolentiae (lat.) jóakarat felkeltése, a hallgatóság megnyerése (szónoki beszéd elején) Forrás: Kislexikon
3. A mezőgazdasági cselédek szóbeli vagy írásbeli szerződésben megállapított szegődménye, természetbeni és pénzjárandósága. Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon